Leírás
A Palazzo Zuckermann egy nagyméretű, 20. század eleji palota a padovai Corso Garibaldin, az Eremitani Városi Múzeumokkal szemben. Ma a Városi Múzeumok része, és két múzeumnak ad otthont: az iparművészetinek, valamint a Bottacin Múzeum éremgyűjteményeinek.
A palota 1912 és 1914 között épült a milánói Filippo Arosio tervei alapján. A homlokzaton keverednek a megrendelő által a monumentalitás kedvéért kívánt neoklasszicista elemek és a korabeli szecesszió (liberty) jegyei. Bent egy carrarai márvány lépcsőház emelkedik egy tágas üvegtető alatt.
A földszinten és az első emeleten az Iparművészeti Múzeum több mint kétezer tárgyat mutat be a középkortól napjainkig: 16. századi kerámiákat, 18. századi intarziás bútorokat, 18–19. századi férfi- és női ruhákat, ezüstöket, üvegeket, elefántcsontokat és több mint 400 ékszert.
A második emeleten található a Bottacin Múzeum, amelynek gyűjteményét 1865-ben Nicola Bottacin triesztei kereskedő adományozta a városnak. Több mint 20 000 érme és emlékérem látható itt az ókori Görögországtól Rómán és Bizáncon át egészen az újkorig, külön szekcióval a Veneto-vidék pénzeiről.
A Bottacin műtárgyai közül kiemelkedik Antonio Canova Paolo Renier dózse-mellszobra. Itt vannak még régi fegyverek és Habsburg Miksa főherceg emléktárgyai is, aki a gyűjtő barátja volt, a termek pedig szellemében a triesztei villájára emlékeztetnek.
A megrendelő, Enrico Zuckermann lovag szokatlan iparos volt: a pályaudvar közelében működő fémapróáru-gyára a béren felül jutalmat adott az alkalmazottaknak, ha nőtt a nyereség. A palotának az új «rettifilóra», vagyis a belvárost a pályaudvarral összekötő egyenes útra kellett néznie.
Az épület élete mozgalmas volt. A háború után az amerikai hadsereg tornateremként használta a tetőteret, a teraszon pedig rádióállomást rendezett be: a falakon ma is láthatók a katonák festette sportjelenetek. 1953-tól évtizedekig az állami telefontársaság irodái működtek itt, mielőtt múzeum lett belőle.
A palota 1912 és 1914 között épült a milánói Filippo Arosio tervei alapján. A homlokzaton keverednek a megrendelő által a monumentalitás kedvéért kívánt neoklasszicista elemek és a korabeli szecesszió (liberty) jegyei. Bent egy carrarai márvány lépcsőház emelkedik egy tágas üvegtető alatt.
A földszinten és az első emeleten az Iparművészeti Múzeum több mint kétezer tárgyat mutat be a középkortól napjainkig: 16. századi kerámiákat, 18. századi intarziás bútorokat, 18–19. századi férfi- és női ruhákat, ezüstöket, üvegeket, elefántcsontokat és több mint 400 ékszert.
A második emeleten található a Bottacin Múzeum, amelynek gyűjteményét 1865-ben Nicola Bottacin triesztei kereskedő adományozta a városnak. Több mint 20 000 érme és emlékérem látható itt az ókori Görögországtól Rómán és Bizáncon át egészen az újkorig, külön szekcióval a Veneto-vidék pénzeiről.
A Bottacin műtárgyai közül kiemelkedik Antonio Canova Paolo Renier dózse-mellszobra. Itt vannak még régi fegyverek és Habsburg Miksa főherceg emléktárgyai is, aki a gyűjtő barátja volt, a termek pedig szellemében a triesztei villájára emlékeztetnek.
A megrendelő, Enrico Zuckermann lovag szokatlan iparos volt: a pályaudvar közelében működő fémapróáru-gyára a béren felül jutalmat adott az alkalmazottaknak, ha nőtt a nyereség. A palotának az új «rettifilóra», vagyis a belvárost a pályaudvarral összekötő egyenes útra kellett néznie.
Az épület élete mozgalmas volt. A háború után az amerikai hadsereg tornateremként használta a tetőteret, a teraszon pedig rádióállomást rendezett be: a falakon ma is láthatók a katonák festette sportjelenetek. 1953-tól évtizedekig az állami telefontársaság irodái működtek itt, mielőtt múzeum lett belőle.